Ma rá kellett jönnöm, hogy én is egy menthetetlen álmodozó vagyok. Álmodozó, aki fejjel megy a falnak, és döbbenten pislog, ha netán az álma nem úgy teljesül, ahogy azt egy jól nevelt álmodozó elképzeli.

Ahogy ott állt előttem, azzal a bús barna tekintetével, szinte megbabonázott, és megállt nekem az idő.
Talán, ha nem merültem volna el a tekintetében, akkor még emlékeznék is arra, amit az első két három percben mondott nekem, de semmi. Kiesett az az idő.
Az még megvan hogy kezet fogtunk és puszival üdvözöltük egymást, mint két régi jó ismerősnél szokás.

Hiányzott, nagyon hiányzott.
Annyira, hogy szinte fájt a hiánya, de hoztam egy döntést, ami akkor jó ötletnek tűnt, miszerint ki kell lépnem az életéből, mert már nem tudtam kontrollálni az iránta való szeretetem, és ezzel elkezdtem megfojtani.
Így hát megtettem azt, amit lehet, hogy nem kellett volna... Elengedtem, hadd repüljön a szárnyain, amit kapott tőlem, és Ő repült is messze, vissza sem nézett.

Most, hogy újra itt állt velem szemben, úgy mint a legelső találkozásunkkor, borostásan, bőrdzsekiben, szinte érzem a tekintetében a vádat...miért engedtél el?...hisz megígérted, rád mindig számíthatok...
Ám ez a kis villanás gyorsan eltűnt a szeméből.
Megbocsájtott nekem, konstatáltam magamban.
Ahogy beszélgettünk tovább, hamarosan kiderült, hogy igazam volt. Repült és messze szállt.
Örömmel újságolta, hogy eljegyzése volt pár napja.
Egy világ omlott össze bennem, még akkor is, ha nekem is van új párom.
Ahogy lenéztem a kezére, megpillantottam a jegygyűrűjét. A sírás fojtogatta a torkomat.
Hamis mosollyal gratuláltam neki, de mivel túl jól ismert, sajnos lebuktam előtte. Átölelt és a fülembe súgta: "Nagyon szerettelek, de te el löktél magadtól. S én jó tanítványod voltam, repültem, ha már visszaadtad a szárnyaimat"
Görcsösen kapaszkodtam belé pár másodpercig, majd ahogy kibújtam az öleléséből, és felnéztem Rá észrevettem, hogy neki is könnyes a szeme.
Nem sírt, mert azt ritkán tette, de megkönnyezte a mi elmúlt szerelmünket.

Ahogy elváltak útjaink, én hazaballagtam, de az a síráskényszer nem akart elmúlni.
Egy régi álomkép jelent meg előttem és nem akart tovatűnni. Egy álomkép, amit réges rég együtt álmodtunk.
Hirtelen ötlettől vezérelve felemeltem a telefont, és felhívtam egy utazási irodát. Megrendeltem a repülőjegyemet Amerikába, hisz erről szólt a mi közös nagy álmunk.

Most itt ülök belesüppedve a fotelomban, és megint arra a bús barna szempárra gondolok, ami már nem énrám mosolyog olyan édes lenyűgöző csillogással.
Ideje felébrednem ebből az álomból, hisz már neki is új álma van valaki mással, s nekem is más segíti az álmaimat valóra váltani.
A repülőjegyet azért nem váltom vissza...hisz ez az álmunk olyan szép volt, hogy valóra kell hogy váltsam... Ha már egyszer jól nevelt álmodozó vagyok.

Nagyon szerettem azt az embert. Ő volt az én szőke hercegem. A szél a szárnyaim alatt. Ő volt az ok, az egyetlen ok, amiért fel akartam kelni reggelente.(B.A.)

​Vissza